Sokáig döntetlen volt, de aztán csak sikerült megszavazni! Itt az új rész. Köszi az olvasást és a szavazást!
3.
Sharpton és emberei visszavonultak a Ra’shat Küldöttei számára elkerített kis településre a Sziget túloldalán, Ted pedig elfoglalta a helyét a Sziget isteneként, a palotájában. A „palota” persze nem volt több egy hatalmas, összkomfortos sátornál – de ez volt a legszebb sátor, amit Ted életében látott, főleg mivel tizenhat készséges és gyönyörű nő növelte a hely szépségét.
A következő pár óra teljesen összemosódott Tednek. Evett, ha éhes volt, ivott, ha szomjas volt és kefélt… akár evés-ivás közben is. A vonagló hús, a készséges ajkak, a könyörgő szemek egy olyan oldalát ébresztették fel, aminek a létezését csak sejtette.
A megérkezés szertartása, mikor Ra’shat kiválasztja a neki tetsző Hívókat, gyakran kéttucatot is – és elvonul velük a palotába szokássá lett az évek során. Mivel Ra’shat legutóbbi látogatásán nem élt a Sziget legizgalmasabb lehetőségével, a Hívók különösen izgatottak voltak, hogy közel kerülhetnek istenükhöz. A legtöbb utas igyekezett a lényegre térni és Ted nem talált rá okot, hogy szembeforduljon a hagyománnyal. Egyáltalán nem volt lelkiismeret furdalása Jessica miatt, aki – Sharpton kutatása szerint is – hűséges volt hozzá. Amit Ra’shatként csinált nem tűnt megcsalásnak, de nem csak erről volt szó. Világéletében úgy érezte Jessica elárulta – a szépségével, vidámságával és sekélyességével – súlyosabban, mintha egy tucat farokra ült volna rá. Egy része gyűlölte a menyasszonyát. Gyűlölte Jessica hatalmát, gyűlölte, hogy függ a nő külsejétől és ezen át minden kényétől-kedvétől. Erre a szigetre és erre a palotára volt szüksége, hogy rájöjjön: a kapcsolatnak nincs jövője. Megtette azt, amit több ezer boldogtalanságra ítélt férfitársa sosem - megszabadult Jessica hatalmától. Alig várta, hogy lássa a ribanc arcát, mikor kidobja.
Odakintről az ünnepség vidám hangjai szűrődtek be – már a hangok alapján is más volt, mint a partik, amire Tedet általában elrángatták. Úgy tűnt neki, a részeg szigetlakók azért kurjongatnak, mert jól érzik magukat, nem az ősi „honnan tudjuk, hogy jól érezzük magunkat, ha más nem hallja” kérdés miatt, ami belengte az összes bulit ahova tini kora óta elkeveredett. Énekeltek, táncoltak, dumáltak és malacot sütöttek egy hatalmas tűzön. Tudták, hogy kell élni.
A Hívók – mikor épp nem másképp szolgálták ki – ételt és italt hoztak a Lakomakészítőktől akik kiváló fogásokat biztosítottak Ra’shatnak, a nyugati konyha igényeinek megfelelően. Ritka és kiváló borok, kaviár és rendelésére, a világ legjobb sajtburgere is felszolgálásra került az este folyamán
Hihetetlenül gyorsan magával ragadta új szerepe. Mikor kiválasztotta a lányokat, még a torkában dobogott a szíve. De mikor aztán a sátorba, a sok felkínálkozó test látványa eloszlatta minden aggodalmát. Ted kedvenc Hívója G’ammi volt – az amazon, aki megérkezése után üdvözölte. Erős és gyönyörű nő, aki mégis az ő kegyeit leste. Ted nem tudott elképzelni más körülményeket, amikor egy Ga’ammi típusú lány közelébe kerülhet, bármennyi pénze is legyen. Nem csak kívülről volt gyönyörű, de személyiségének puszta ereje is lenyűgöző volt. Ga’ammi igazi férfit érdemelt. A civilizált világban az ilyen nők szeretete a rocksztárok és a szabadságharcosok privilégiuma.
A legtöbbet vele foglalkozott, de hála az Ügynökség által biztosított kis kék kapszuláknak maradt energiája az összes lányra. A lányok pedig minden energiájukat arra fordították, hogy örömet szerezzenek Istenüknek. Később, a hajnali órákban – mikor kinti ünnepség elcsendesedett – hátradőlt hatalmas ágyán, amin egy tucat gyönyörű testtel osztozott és megpróbálta szavakba önteni az élményt. Nem tudta. Nem volt viszonyítási alapja. Még sosem érzett ilyen kielégültséget. Azon gondolkodott, hogy ha egy meteor most eltalálná és véget vetne az életének, nem érdekelné igazán, ennél már úgysem lesz jobb. Amit ezekkel a nőkkel átélt… mintha a létezés egy teljesen más formája lett volna. Egy új világmindenség. Egy univerzum, ami nem nagyobb, mint egy sátor, csak gyönyörből áll, ő pedig az abszolút közepe. A lányok… az Istenhívók is ehhez a világhoz tartoztak. Hatmilliárd ember bolyong a Földön, keresve a helyét és a választ a kérdésre „Miért létezem? Mi a célom? Mi az élet értelme?” De ezek a lányok pontosan tudták miért születtek a világra – hogy Tednek soha nem látott élvezetet nyújtsanak. Néhány órát eltölteni ebben a világban megváltoztatná mindenki életét… Ted pedig három hetet tölthet benne. Hirtelen biztos volt benne, maga mögött hagyni a Szigetet és Ra’shatot nehezebb lesz, mint megválni egy végtagtól. Hogy lesz újra Ted ezek után? Vajon hány utas vetett véget saját életének a Ra’shat túra után. Alig pár órája kapta kezébe az Istenséget és máris remegett a gondolattól, hogy fel kell majd adnia.
Bármilyen kimerültnek is érezte magát, a gondolat nem engedte elaludni. Akik a Hívók közül ébren voltak megpróbálták újra kiszolgálni, de Ted rájuk parancsolt, hogy fejezzék be. Egy istennek is pihennie kell néha. Gondolkozott rajta, hogy kizavar mindenkit, de végül inkább elszánta magát rá, hogy körülnéz odakint.
Nehezen kikászálódott az ágyból – felébresztve a rajta szendergő nők nagy részét és bizonytalan léptekkel Ra’shat ünnepi öltözékéhez sétált – ami kísértetiesen emlékeztetett egy fürdőköpenyre. Magára húzta és kisétált a sátorból. Nem csapta meg a trópusi hőség, amire számított – az Ügynökség a lehető legkellemesebb időjárást keresve jelöli ki az Ra’shat túrák időpontjait. A hatalmas tábortűz nem volt több, mint parázs, de a felkelő nap fákon átszűrődő fényében tisztán látszottak a teret beterítő, kimerülten heverő figurák. „Ezek a szigetlakók tudnak bulizni” – gondolta Ted.
Néhányan álmos pillantásokat vetettek felé, majd felugrottak, hogy térdre eshessenek előtte. Ted első ösztöne az volt, hogy megnyugtassa őket „ne zavartasd magad, feküdj vissza.” de valami megállította. Ha térdelni akarnak előtte, miért ne engedné? Senkinek sem ártanak vele.
A mozgolódástól egyre több ember ébredt fel, és egyre többen vették fel sietve a furcsa pózt - a földön végignyúlva, talajt megérintve, a fejüket lehajtva térdepeltek előtte. Sokan halálra rémülten, remegve tették ezt - szégyenkezve, hogy istenük előtt heverésztek. Az egyik loncsos hajú férfi egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd visszacsukta és tovább aludt. Túl részeg volt ahhoz, megértse, Istene köztük jár, vagy… Vagy megpróbálta átverni? Azt gondolja, Ra’shat nem tudja, mikor alszik valaki, és mikor nem?
Ted alig merte beismerni, kicsit mérges lett a loncsos hajú férfira – és általában azokra, akik nem ébredtek fel a közeledtére és továbbra is itt fetrengenek az ő jelenlétében. Mit képzelnek magukról? Olyan dolgokat művelt az asszonyaikkal (inkább az asszonyaik műveltek olyan dolgokat vele) az elmúlt néhány órában, amiről ezek a kis szerencsétlenek csak álmodnak. Erre most itt horkolnak előtte, mint az állatok. Nem ezért fizetett ennyit…
Azon gondolkozott, hogy jutalmazza meg az igaz hívőit (az első gondolatát, hogy „büntesse meg az alvókat” hamar elvetette) mikor egy olyan hang ütötte meg a fülét, aminek semmi keresnivalója nem volt a Szigeten. Nejlonszatyrok recsegését. Az előtte esdeklőkről teljesen elfelejtve a zaj forrását kezdte keresni. Hamarosan meg is találta – még nem volt elég fény, hogy pontosan kivegye, mi történik, de a tér távoli szélén két hatalmas szemeteszsák terpeszkedett köztük pedig egy apró figura turkált. Tedet annyira meglepte a látvány, hogy egy pár pillanatig azt hitte álmodik. Határozott, isteni léptekkel keresztülsietett a téren. Véletlenül rálépett az egyik esdeklő kezére, de az semmi jelét nem adta, hogy érezte volna. Ahogy közelebb ért látta, hogy egy fiatal, barna fiú – nem lehetett több 17 évesnél – veszett koncentrációval kutat a zsákokban, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Egy őrült kukabúvár. A zsákok szeméttel voltak tele – Ted most már emlékezett az orientáción tanultakra. A Lakomakészítők minden istentől kapott hozzávaló csomagolását nagy zsákokban gyűjtik össze és visszaviszik a Küldöttekhez. Nem tudta, hogy az Ügynökség utána hogy szabadul meg a szeméttől, de így biztosították, hogy a gyönyörű sziget nem telik meg borosüvegekkel pár év alatt.
„Mit csinálsz fiú?” – kérdezte Ted legjobb Isten hangját elővéve. A fiú rémülten felnézett. Gyönyörű fiú volt, hatalmas, mély$en ülő barna szemekkel… ha Amerikába születik, biztos modell lett volna belőle. Azonnal térdre zuhant és felvette a tisztelgő pózt. Ted látta, hogy a fiú mögött katonásan szortírozva üvegek, zacskók és kartondoboz maradványok sorakoztak. Végképp nem tudta mire vélni.
„Kérdeztem valamit fiú!” – ismételte meg.
„Én… csak tanulok…” – motyogta bátortalanul.
„Teremtő, ha szólhatok…” – érkezett egy hang Ted háta mögül. Szinte a földig hajolva egy idősebb szigetlakó közeledett felé. Nem sokra emlékezett az előző estéből, de úgy rémlett a férfi valami bonyolult táncot járt a tűz körül. – „A fiú neve Takra és az én tanítványom. Kérlek, engedd, hogy én beszéljek helyette, hisz még gyermek és fél a nyelvét a használni.” – a legtöbb szigetlakó kiváló angolsággal beszélt, de az öreg Bölcs kiejtése olyan szép volt, mintha egyetemen tanulta volna. Nem volt meglepő. Sharpton szerint az Isteni Nyelv elkezdte átvenni az őslakosok nyelvének helyét a mindennapi beszélgetésekben is.
Ted vett egy mély lélegzetet. Itt a lehetőség, hogy jó istene legyen az embereknek.
„Beszélj nyugodtan fiam. Ismerem minden gondolatod. Hogy dühíthetne fel bármi, amit mondasz?”
A fiú egész testében remegett, nem mert megszólalni. Ted hirtelen nagyon sajnálni kezdte a fiút.
„Teremtő, Takra a legbölcsebb teremtményed, akivel életem során találkoztam. Egy napon jobb Bölcse lesz a szigetnek, mint én valaha voltam. De a bátor szavak tudománya még elkerüli. Ra’shat mindenható természetét tanulmányozza, ezért keres égi jeleket az ereklyéken!”
Sharpton sosem mondott neki semmit arról, hogy a Bölcsek ceremóniák levezetésén és igehirdetésen túl bármit csinálnának.
„Takra tanulmányai valóban rendhagyóak, de nem gondoltam, hogy akaratod ellen valóak. Kérlek, légy kegyelmes hozzá.” Az egyik őslakos Ra’shat csodáit tanulmányozza – ámult Ted. Vajon Sharpton tud erről?
„Egyáltalán nem zavar.” – mondta Ted. Majd hirtelen ihlettől vezérelve hozzátette: „Mindenkinek a saját útját kell megtalálnia hozzám.” A Bölcs értetlenül nézett rá.
„Útját? Teremtő, attól tartok szavaid meghaladják képességeimet.” A kereszténység szófordulatai nem illettek bele a Ra’shat hívők hitvilágába.
„Felejtsd el.” – vont vállat Ted, ahogy közelebb lépett a fiúhoz. - „Fiú… Mit keresel ezeken az… ereklyéken?” A fiú kicsit felbátorodva beszélni kezdett.
„Én csak…” – de mielőtt többet mondhatott volna, hangzavar tört ki a kunyhók között, ahol a lakosok nagy része az igazak álmát aludta. Fáklyák fénye világította meg a félhomályban rohangáló embereket, kétségbeesett kiáltások hallatszottak az őslakosok különös, idegen nyelvén. „Ennyi volt.” – gondolta Ted. „Most feláldoznak egy vulkánnak, mint minden filmben, ahol a hajótöröttet Istenként kezdik tisztelni.” Egy még Takránál is fiatalabb lány rohant felé, aki kétségbeesetten kiabált az ősi nyelven.
„Mi az, mi történik?” – kérdezte Ted. Őszintén megrémült. Ra’shatnak nyoma sem volt a hangjában.
„Mentsd meg Ra’shat… kérlek, mentsd meg!” – könyörgött a lány törött angolsággal. Térdre esett és elkeseredve kinyújtotta szutykos a kezeit felé. „Ő mindenem… könyörülj rajta! Bármit megteszek! A lelkem a tiéd! Kérlek!”
Ted egy pillanatra nem értette, mit akar tőle egy ilyen koszos lány, de aztán fordult egyet a világ. Amit látott nem illett egy ilyen gyönyörrel teli estébe.
A lány keze lucskos volt a vértől.
